Krameréket szinte be sem kell mutatni – legalábbis a középkorúak közül senkinek sem–, hiszen az öt Oscar-díjat nyert, 1979-es, hollywoody film markáns szereplői, akiknek egyetlen vétke esendőségük, nem hagyják magukat egykönnyen feledésbe merülni.

A Kramer kontra Kramer című film szerzője, Avery Corman a film alapjául szolgáló regényből színpadi változatot írt, ez került közönség elé világpremierként Budapesten az Orlai Produkciós Iroda és a Budapesti Belvárosi Színház előadásában, s ezt tekinthették meg most a sepsiszentgyörgyi színházrajongók is.

 

A darab egy árnyjátékjelenettel kezdődik, amely a szülés-születés pillanatát annak misztériumában ragadja meg. Az idilli családi élet azonban nem tart sokáig, az anya kénytelen szembenézni a gyereknevelés nehézségeivel, és belefáradva állapítja meg: „Unalmas dolog anyának lenni, csak senki sem ismeri be.” A kétségbeesett nő munkáját túlságosan lelkiismeretesen végző férje figyelmét hiába próbálja felhívni problémáira, az nem hajlandó empátiával fordulni hozzá. A férfi és nő közti kommunikáció csődjének illusztrálása ez. Ironikus kontraszt, a korábban kommunikációs asszisztensként dolgozó, de már hat éve gyereknevelési szabadságon levő Joanna besokall, veszi a cókmókját, férje gondjaira bízza gyerekét és elhagyja családját azzal a céllal, hogy majd megvalósítja önmagát.

Apa és fia közös élete nem kezdődik zökkenőmentesen. Voltaképpen az összeszokás folyamata ad helyet a darab humoros megnyilvánulásainak. Ted például Billy kezébe nyomja a lelépett anya üzenetét, de a kisfiú eszébe juttatja, hogy ő igazából még nem tud olvasni. A mély vízbe dobott apuka gyermeke olyan kérdéseivel találja szembe magát, amelyekre fájdalmas, de őszinte választ kell adni: „A mama elment örökre?” „El.”

Az apa-fiú kapcsolat látványos fejlődésének lehetünk tanúi, a „- Nem szeretlek! - Én se téged!” szóváltástól egészen odáig, hogy miután az apa belemegy a majmos játékba, fia Ted produkcióját értékelve boldogan lelkendezik: „Te vagy a világon a legjobb majom!”

A valóságtól egyáltalán nem elrugaszkodó, a plauzibilitás talaján maradó drámai jelenetek fokozzák az izgalmakat, melyek a bírósági jelenetben hágnak tetőpontjukra. A Kovács Patrícia által megformált Joanna egy év után úgy dönt, igényt tart fiára, de a Nagy Ervin alakította Ted sem akar megválni Billytől, aki az ő maga gyermeki gondolkodásmódjával, de helytálló kérdést tesz fel: „Miért nem a gyerekek döntik el, hogy melyik szülőjükkel maradnak?” A Kramer kontra Kramer ügy győzteseként Joanna kerül ki, de az anya végül mégis lemond a felügyeleti jogáról.

 

A jónéhány elvarratlan szál ellenére, a nézőknek teljes katarzisban lehet részük. Nem tudjuk meg, mi lesz Thelmával, a kislányát egyedül nevelő nővel, aki Tedet sokat segítette és közeli viszonyba is kerültek, de arról sincs tudomásunk, hogy  a baleset következtében tényleg maradandó károsodást szenvedett-e Billy?

 

Az mindenesetre biztos, hogy az előadás messze túlmutat önmagán, és olyan tükröt mutat a 21. századi társadalomnak, amelyben itt vagy ott, mindenki felismerheti önmagát. Ha másban nem, akkor annak a nézőnek a szerepében, aki azon csodálkozik, miért érez akkora ellenszenvet az anya iránt, amikor tudja, sokkal toleránsabb lenne, ha mindezt a férfi tette volna.

 

Az előadás hitelességét a kiváló díszlet, az odaégett pirítós illata és a házaspár nagyszerű alakítása mellett a Billyt játszó Gerő Soma koronázza meg, amikor a tapsviharban ő ugyanolyan önfeledten szalad be és ki, mint délelőtt a parkban, órákkal az előadás előtt és darab közben. Még merje valaki azt mondani, hogy nem a valóságot játszták.

 

 

Ambrus Melinda